Az utolsó pszichedelikus szubkultúra fesztiváljai

Általában nem könnyű válaszolni arra a sokat feltett kérdésre, hogy melyik fesztivál volt idén a legnagyobb újdonság? A nyár elmúltával a jelöltek száma most már végleges, 2014-ben azonban azt hiszem legalább két ilyen fesztivál van. Egy a hazai nézőknek és egy a külföldieknek. Had tegyem rögtön hozzá, hogy sajnos. Azért sajnos, mert a fesztiválok hazai látogatói kevésbé érzik magukénak a többségében külföldiek által látogatott fesztiválokat és a szervezők nyilatkozataiból is jól érezhető, hogy ennek főleg anyagi okai vannak. Általában a 10-30%-nál nagyobb külföldi jelenlét mellett tartott fesztiválok már jelentős nemzetközi vonzerővel rendelkezőnek nevezhetők, 40-50% felett azonban már kiváltják a hazai nézők diszkomfort érzését. Most a külföldiek által leginkább látogatott rendezvények küzül elemzem az egyik legérdekesebbet.

Az 1968-as hippi kultúra nemzedéke élete során hamar visszatért a "normális" állampolgári lét sűrűjébe és e nemzedék tagjai maguk váltak gyermekeik rendhagyó törekvésinek legfőbb ellenzőivé. A hippi nemzedék valójában a baby boom koszak (1946-64) szülötteit takarja, míg gyermekeik az X generáció tagjait alkotják. Leginkább az X generáció (1965-80) valósította meg életmódjával szüleik feledésbe merült - hippi identitáshoz kapcsolódó - céljait. Ugyanakkor a az Y gereráció (1980-95) már belenőtt az ifjúsági kultúra általánossá válásába. Ebben a késő modern időszakban kevés szubkultúra élte meg a 21 századot, s e kevesek közül is a legnagyobb a Goa szubkultúra, melyet Rácz József és Geresdi Zsolt részletesen elemez közös írásukban. A Goa szubkultúra valóban az egyik legszélesebb bázison nyugvó underground csoport, tagjai a pszichedelikus mozgalom utolsó hírnökei.

Magyarországon alapvetően három fesztivál volt e körbe sorolható 2014-ben, s mivel mindháromnak ugyanazok a szervezői, egy komoly nemzetközi próbálkozásról beszélhetünk. A legismertebb talán az Ozora Fesztivál, de az ismertség ez esetben visszás alapokon nyugszik a kábítószerhasználat problémái miatt. 

Kisebb hírverés támogatta volt a Sun Fesztivált és még kisebb a Spirit Base Fesztivált. S bár e három fesztivál lényegében importált franchiseként viselkedve működött, ennek ellenére tízezrek váltották meg - a főleg euróban megvásárolható jegyüket - és vetették bele magukat a pszichedelikus fesztivál-élménybe. 


Mindazonáltal az utóbbi években nem a Sziget Fesztiválon volt a legnagyobb arányú külföldi részvétel, hanem a Goa szubkultúra e három hazai rendezvényén.

Ezek közül is kiemelést érdemel a Sun Fesztivál, amely 2013-ban az egyik  legnagyobb újdonság volt, 2014-ben pedig lényegesen átgondoltabb lett. Ennek több oka van. Legelőször is olyan hátrányos helyzetű megyében rendezik meg (Nógrád), ahol emberemlékezet óta nem volt nagyobb fesztivál. A konkrét helyszíne pedig Csobánkapuszta, tökéletesen kiépítetlen turisztikai célállomásként volt megtalálható a térképen - legalábbis eddig. Egy pont. Ugyanakkor a goás fesztiválok drogproblémáit javarészt levetkőzve úgy tudott családbarát irányba továbblépni a Sun, hogy azzal vonzóvá tette magát a magyar családok számára is. Kettő pont.

Végül had említsem meg, hogy a helykihasználás előnyeivel és a művészeti kísérletezés megtartásával kompenzálták az infrastruktúra hiányosságait. Három pont. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a fesztivál hangulat nagyon ritka, ma már az új-konform ifjúsági fesztiválokon, de a Sun ebből a szempontból is kiemelkedik az átlagból akkor jöhet a négy pont. Az általában neohippinek kategorizált fesztiválok közül a Sun abból a szempontból is érdekes, hogy talán a legteljesebben tudta megvalósítani a béke, szeretet, egység és tisztelet jelszavát (Peace Love Unity Respect, PLUR) és egyúttal az elektronikus zene hangjait kiegészítette a természetes zajokkal és zenékkel, kifejezetten megkapó látványelemekkel. Mindezekért kijár az öt pont.

Mindezek ellenére véleményem szerint minden fesztivál számára alkalmazható mintának mégsem lehet tekinteni a Sun-t vagy a másik két goás társát. Ennek több oka van. Először is a kizárólagos elektronikus zene kizárja a látogatók több mint felét. Másodszor a lakott területtől mért nagy távolság kivételes, más településen nem könnyen kialakítható, ugyanakkor mégis hozzáférhető (főút) helyszínt biztosít.



Ugyanakkor vannak olyan elemei is a fesztiválnak ami mások számára is megoldást jelenthet az unalmassá/megszokottá válás elkerülése érdekében. Az alkalmazott művészeti projektek és vizuális elemek annyira érdekessé tették ugyanis a fesztivált, hogy már pusztán emiatt is érdemes volt meglátogatni. Bár természetesen nem elvárható, hogy minden fesztiválon indiai, hindu vagy buddhista szimbólumok uralják a vizuális képet, a magyar szimbolika elemei szintén bevethetők lehetnének. S valljuk be a PLUR elvek alapján a fesztiválhangulat garantált, sokkal inkább mint más új-konform ifjúsági fesztiválokon. 

A goa szubkultúra kellő támaszt jelent a fesztivál küldetésének, alapelveinek és céljainak megfogalmazásához, ami abból a szempontból mindenképpen követendő, hogy az átlagos fesztiválok nem fogalmazzák meg fő céljaikat, üzenetüket, hovatovább missziójukat. Márpedig e nélkül bajosan lehet egy fesztivált az érett kulturális piacon megújítani, vonzóvá tenni.  

Fesztivál hatékonyság

A fesztiválok gazdasági eredményeit a sajtóban előszeretettel ítélik meg pusztán a pénzügyi egyenleg alapján. A hatékonyság fő szempontja a nagyobb fesztiválok esetében azonban nem csak az, hogy mennyi a költségvetés főösszege, hanem az is, hogy mennyien látogatták meg az adott eseményt. Ebből a szempontból természetesen előnyben vannak azok a helyszínek ahol a közönség megszámolására van objektíven mérhető módszer (pl. jegy) és hátrányban azok ahol sok az ingyenes program (pl. Vidor Fesztivál), jó tudni azonban, hogy a fesztiválok többségének van ingyenes programja. 

A 2014. évi Sziget Fesztivál például 3,65 milliárd forint rekord költségvetéssel működött és ért el részvételi csúcsot jelentő 415 000 fős látogatói számot. Ezek az eredmények véleményem szerint jól mutatják a fesztivál pozicionálásában bekövetkezett változásokat. A lenti ábrán jól látható, hogy a látogatók száma 2001 óta 12 éven keresztül a 350-390 ezres tartományban mozgott, míg a költségek dinamikusan növekedtek, különösen 2001. és 2008. között, sokkal dinamikusabban mint azelőtt vagy azután. 

Lényegében azt lehet mondani, hogy ebben az időszakban a Szigetre egyre többet költöttek a szervezők, a rendezvény szándékuk szerint minőségileg fejlődött, minőségi termékké vált, miközben igen erős inflációs hatás is érvényesült, ami nominálisan kissé drágította a minőségfejlesztési törekvéseket.

A látogatószám és a költségvetés összevetésén túl azonban érdemes azt is szemügyre venni, hogy mennyibe kerül egy látogató szórakoztatása, amit egy, a szakirodalomban cost per thousand-nak nevezett (CPT) mutatóval egyszerűen megkapunk. Az összevetésből könnyen kiderül, hogy egy látogató szórakoztatása például a 2014 évi Sziget Fesztivál esetében 8 795 forintba került, ami a fesztiválok között egyáltalán nem mondható magasnak, bár a napijegy 16 000 forintba került. Tegyük halkan hozzá, hogy ez a szám egy látogató egy napi szórakoztatására vonatkozik - megígérve, hogy a látogatószám számításra még egy későbbi bejegyzésben visszatérek. 

Egy gazdasági mutató és ami mögötte van 

Idősíkon szemlélve a CPT mutató alakulását egyfelől visszaköszönnek a fentebb elmondottak, azzal a különbséggel, hogy 2006-2008 között volt a legmeredekebb az egy főre jutó költségek növekedése, előtte és utána gyakorlatilag egy (a képen feketével jelölt) trendvonalat követ a CPT alakulása egészen 2013-ig, amikor a valószínűleg lélektanilag is meghatározó 9000 Ft/látogató fölé ugrott a mutató. Ezt a realizált veszteségek is visszajelezték. Ez a két kitörési időszak (2006-2008 és 2013) a józan gazdasági elvárásoktól való elrugaszkodásra utal. Mindkét esetben a minőségre törekvés volt a fő motívum, ez jellemezte a döntéshozást, ami önmagában méltánylandó szempont, hiszen jobb kiszolgálást eredményezhet, ugyanakkor a minőségre való törekvés árfelhajtó hatását csak 2001-től 2005-ig tolerálta a piac, az utána következő három évben és 2013-ban nem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a kibővített szolgáltatások túlmutattak a látogatók igényein. 

 

2014. valóban a fordulat éve volt, amit jelez a zöld vonal visszafordulása. A kötségeket úgy növelték ugyanis a szervezők, hogy  a látogatószám még nagyobb mértékben nőtt, tehát olyan beruházásokat eszközöltek, melyek a nagyobb látogatószám révén meg is térültek. A kérdés ugyanakkor továbbra is fennáll, hogy milyen jövő vár a Szigetre? 

A szervezők jól látható módon az előre menekülés útját választották; több néző nagyobb bevételt hoz. Ugyanakkor ez a látogatószám már csak további ésszerűsítések árán tartható fenn, vagy növelhető. A magyar fesztiválpiac érett szakaszába érkezett amiből az is következik, hogy újabb12 évig várhatóan már nem lesz fenntartható változatlan formában egy adott piaci pozíció, ahogy az történt 2001-2013 között (lásd a látogatószám).

Egyszerűen megunják a változatlan formában fenntartott eseményeket a látogatók. Éppen ez lehet a Sziget számára a kiút: újból érdekessé válni. Aki követi a változásokat az észrevehette, hogy a Sziget az utóbbi években folyamatosan újít, de már nem is annyira zeneileg, hanem inkább olyan attrakciókkal, mint például a kortárs építészek fából készült koncepciói. 

Összegzés

A fenti elemzés és főleg a CPT mutató alapján azt állítom, hogy a Sziget Fesztivál gazdasági mutatói 1997 óta ugyanabban a trendvonalban mozognak és változatlan koncepció mellett várhatóan, csak akkor zár gazdaságilag pozitív eredményt, ha a trendvonal alatt tervezi tartani a CPT mutatót.

Ezúttal csak a fesztivál költségvetését és látogatói számát elemeztem, de nem került szóba az, hogy mit jelent Magyarország gazdaságának a Sziget, de erről majd legközelebb...

Idézőjeles kulcsszavak

A különböző tudományterületeken dolgozó kutatók általában eltérő felfogásban tekintenek a fesztiválokra és gyakran idézőjeles megjegyzéssel illetik más tudományterületek kulcsszavait. Mindez felveti a kérdést, hogy vajon ugyanazt az eseményt látjuk-e a fesztiválokban?

A minap Kundi Viktória E-conomban megjelent tanulmánya került a kezembe, melyben a fesztiválok társadalmi és kulturális hatásainak mérési lehetőségeit tekinti át a különböző módszertanok szerint. Az egyik kulcskifejezés a társadalomtudományban gyakran használt beágyazottság, melyet idézőjelesen használt a szerző, amikor a fesztivál helyi környezetbe való "beágyazottságáról" ír (123 oldal). 

Ezt a "beágyazottságott" számos módszerrel lehet mérni; a szerző az önkéntesek és az amatőr fellépők számát idézi, de ide tartozik a helyi vállalkozásokkal, helyi intézményekkel, önkormányzattal kialakított kapcsolat és az állandó lakossággal való együttműködés is. Utóbbiakra itt most nem térek ki részletesen, de figyelemre méltó az idézőjel használata. Ez nyilván abból adódik, hogy a szerző a gazdaságtudomány kulcsszavait használja, és főleg a turisztikai desztináció szemszögéből elemzi a fesztiválokat.

Fesztivál kutatás, a kulcsszavak tükrében

 

A társadalomtudományi kutatásokban jellemzően, amolyan ellenpéldaként inkább elkerülik "turisztikai desztináció" vagy "attrakció" (így idézőjelesen), kifejezéseket, ami alapvetően olyan célpontot jelöl ami nem csupán egy helyszínt jelöl, de beletartozik a terület épített és szellemi öröksége is. Valójában tehát nem csak azt jelenti a turisztikai desztináció, ami fizikailag létezik vagy szolgáltatásként nyújtható egy adott helyen, hanem azt is amit gondolunk róla, amilyen képzettársításokat kapcsolnak az adott helyhez a látogatók. 

Egy gourmet fesztivál esetében például még az ételek illata is vonzerőt jelent, amire, ha előzetesen nem is tud felkészülni a látogató, de a helyszínen biztosan megkap.

 

Pusztán attól tehát, hogy milyen kifejezések szerepelnek idézőjelben egy adott olvasmányban kiderülhet, hogy milyen tudományterület felfogását alkalmazza a szerző. Alighanem közel jár az igazsághoz az olvasó, ha azt gondolja, hogy célszerű lenne oly módon megválasztani fesztiválok esetében használt kulcsszavakat, hogy azok idézőjel nélkül is érthetők legyenek. Konkrét fogalmak, amelyek valóban megfogalmazzák az adott fesztivál lényegi jellemzőjét.

Természetesen lehetnek egy-egy tudományterületnek sajátos kifejezései, azonban a fesztiválok esetében a turizmus és a művelődésszociológia talán nem oly messze van egymástól, hogy ez indokolt legyen. Elvégre késő modern korban élünk és tulajdonképpen a multidiszciplinaritás is ezt feltételezi.